Vadvízeken

Aki ismer, azt tudja, hogy mennyire szeretek a vízen lenni, evezni. A hétvégén a Salza-n jártam, az ’itt és most’ erejével kapcsolódtam a természethez és lett egy remek csapatélményem, ami most írásra sarkallt.

Ezt megelőzően nagyjából 20 évvel ezelőtt voltam vadvízi evezésen, és az utolsó emlékem annyira bevésődött, hogy nem is volt vágyam arra, hogy újra nekiinduljak. Anno sérültem fizikailag is (egy sziklával való találkozás során, a víz alatt borulás után) és pszichésen is. Azt az élményt hoztam el onnan magammal, hogy nem vagyok biztonságban a természet ekkora erejével szemben.

Párom és a közben ‘felnőtté’ cseperedett lányom noszogatására most ismét nekiindultunk egy kisebb baráti társasággal.

Hogy mi volt más, és hogy miért is írok erről? Minden régi negatív élményem felülíródott. Nem kicsit, nagyon. Ennek nem csak azért örülök, mert újra megnyitottam egy élmény lehetőségét magamnak, hanem mert olyan tapasztalás volt, ami a mindennapi munkámban is ad muníciót számomra a vezetés, a megtartás, a bizalom kiépítése, a csapattá kovácsolódás témakörökben.

Olyan volt most, mintha egy másik helyen lettem volna, pedig ugyanaz a környezet, ugyanaz a folyó, és mégis nagyon más lett az élmény. Ha megint indulnánk, már nem kellene noszogatni, mert éppúgy, mint egy jó cégnél a vezetés és az érzéseink azok, ami miatt maradunk és beleteszünk apait-anyait a közös siker érdekében. Itt is ez történt.

A ruháink az előre leadott méreteink alapján voltak előkészítve, vagyis nem volt se nagy, se kicsi az a bizonyos ‘kabát’. Ehhez persze elengedhetetlen volt, hogy mind a magasságot, testsúlyt, mind pedig a láb méretünket pontosan adjuk meg. Rögtön bevillantak azok a fényezett CV-k, amikkel még HR-es koromban találkoztam a folyékony angol nyelvtudásról, vagy szakmai tapasztalatról, ahol már az interjún kiderültek a turpisságok… Hát itt is mellé lőttem volna ha pár kilóval kevesebbet diktálok be, mert a neoprén ruhába belebújni így sem volt egyszerű.

A felöltözés után a vezető személyesen ellenőrizte, hogy a mentőmellény jól van-e rajtunk és elég szoros-e, hogy a sisak jól tart-e, és a nadrágot ráhúztuk-e a csizmára, mert úgy kevesebb víz megy bele. Mire elkezdtük az oktatást már annyi figyelmet kaptam, hogy a parám is kezdett eltűnni a testemből.

Itt kötelező volt a mélyvíz. Rögtön az elején. Ja, hogy 10 fokos, ja hogy “de hátha nem is borulunk”, na de mi van, ha igen? Érezzük, tapasztaljuk meg, mit csinál a víz a testünkkel, ha mégis belekerülünk. “Merülj el teljesen!  A fejedet is tedd a víz alá! Érezd, szokd!”  Valóban egészen viselhető volt, ahogyan a neoprén ruha az első sokk után lassan felmelegedett a test melegétől, de a fejem elmerítése még olyan módon húzta össze az ereimet, és adott stressz üzenetet a testemnek, mint amikor huszonéves koromban először kellett egy VP-nek angolul prezentálnom valami okosságot. Hiába is készültem rá fejben, a valódi élmény elementárisabban hatott rám, mint bármilyen próbakör és gyakorlás.

Az oktatás részletes és elemi volt. Hogyan fogd a lapátot, hogyan ülj a hajóban, hová akaszd a lábadat, milyen vezényszavak lesznek. Mikor mi a dolgod, kihez alkalmazkodj. Hogyan mentünk vízbe esett embert, amit – miután kiemelt jelentőségű adott helyzetben, így gyakorlatban ki is próbáltunk. Aztán jött a kosztümös főpróba, a folyó kicsit nyugodtabb részén lepróbáltuk a tanultakat, javítottuk a hibákat. A vezetőnk mindeközben (bár nem készítettem vele mélyinterjút), de érezhetően felmérte a terepet. Mennyire vagyunk fegyelmezettek, mennyire követjük az utasításokat, tudunk-e figyelni, jól tudjuk-e mi a jobb- és a baloldal (nem mindig tudtuk…), ki mennyi erőt tesz bele, tudunk-e együtt mozdulni, és ki tudja még miket  rögzített magában, mire azt mondta, hogy OK, indulhatunk.

Miközben ültem a hajóban elkezdtem megfigyelni magamat, a vezetőt, a csapatot és szépen lassan megszülettek a válaszaim, hogy mi is kellett ahhoz, hogy abban a bizonyos hajóban a dübörgő vízen,  tudjunk mi együtt haladni.

Kaptam gondoskodást, irányítást, útmutatást, türelmet, figyelmet, visszajelzést. Éreztem a vezetőnk szenvedélyét a táj, a folyó, az evezés iránt, és persze hatalmasakat nevettünk még a nehéz helyzeteken is. Tettük a dolgunkat, mert tiszta volt az egyéni, és csapat feladat is, és tettük mindezt úgy, hogy biztonságban érezhettük magunkat. Kaptunk megerősítést, ha jók voltunk, és azonnali visszajelzést, ha nem követtük az utasításokat és veszélyt hoztunk magunkra. Kézi vezérlés a kritikus helyzetekben volt – jött a „jobb oldal húz, bal hátra” vezényszó. Ha túljutottunk egy nehéz szakaszon, akkor a „szusszanjatok egyet a következő gázlóig” utasítás is elhangzott és megkaptuk a jól megérdemelt pihenésünket.

Volt olyan is, amikor a jónak tűnő vezetői döntés és a megfelelő végrehajtás mellett is bizony sziklára csúsztunk. Az utasítások alapján hol a hajó egyik, hol a másik oldalára mentünk és igyekeztünk kimozdítani a hajónkat, és magunkat a nehéz helyzetből. Kísérleteztünk, együtt izgulva, hogy mi is hoz megoldást.

A második napon már magunktól mártóztunk meg, ültünk a helyünkre a hajóban és az utasítások száma is csökkent, pedig a túra nehézségi foka nőtt. A csapat újra strukturálódott, és a létszám is változott, de tudtuk és tettük a dolgunkat. És már az sem zavarta meg az élményt hogy a túra közepén a kanyonban eleredt az eső.  A túra végére ismét kisütött a nap és mi csak azt sajnáltuk, hogy a kiszálló ponthoz érkeztünk és elköszönünk egymástól és ettől a gyönyörű és öntörvényű folyótól is, ami megtanított arra, hogy egy folyamatosan változó világban is tudunk hatékonyak, lenni, úgy, hogy közben még jól is érezzük magunkat. Ehhez kell egy jó vezető és egy jó csapat is.

 

Igen, a képen mi vagyunk! Ha hasonló élményre vágysz, szívből ajánlom az Ahoj Adventure csapatát.