Negyedik napja vagyok karanténban és ma elment a szaglásom és az ízérzékelésem is. Na nem mintha ez nagy hírérték lenne, hiszen a covid sarkalatos velejárói ezek a tünetek és nem, nem a covidról akarok itt írogatni, sokkal inkább arról, amit ez az állapot elindított bennem.
Miután a kulináris élményeket igazán szerető ember vagyok, most furcsa az ‘íztelen’ mandarint nyammognom, vagy a ‘sótlan’ levest kanalaznom, mindezt a lakás egy távoli zugában, egyedül..
Olyan dolgokat veszítettem el egyik pillanatról a másikra, amik az életem legtermészetesebb velejárói és amiket úgy élveztem eddig a mindennapokban, hogy eszembe se jutott tudatosan foglalkozni velük.
Miközben ezen morfondíroztam, eszembe jutott a ‘Só’ című mese ahol a király azon kérdésére, hogy: “Felelj nekem édes lányom, hogyan szeretsz engem?” a legkisebb királylány azt válaszolja, hogy: “Úgy szeretem édesapámat, ahogyan az emberek a sót.” A király erre a válaszra dühödten elzavarta az udvarból legkisebb lányát. A mese vége persze happy end lesz, hiszen a király a megkóstolt sótlan ételek után megbocsát lányának. Na de ne szaladjunk ennyire előre.
Mélázásom témája persze nem a só, sokkal inkább azon tűnődtem el, hogy mennyi olyan dolog van az életemben, amit evidensnek veszek? ‘Van-, mindig is volt-, mindig is lesz dolgok.’
Az én karanténomban nincsenek ízek, nincsen társaság és még wifi sincsen, de hálás vagyok, hogy van karanténom, ami kényelmes és meleg, van ‘sótlan’ ételem, várnak ölelések és szeretetteljes beszélgetések az ajtón túl, csak ki kell bírnom addig. Ám ha egyszer kint leszek, hálát adok a sósért az édesért a keserűért, az illatokért, a szagokért, a hidegért, a melegért, az életért..
Te miért vagy hálás? Mennyi olyan örömforrás van az életben ami csak úgy VAN, észrevétlenül?
weboldal készítés